Boldogasszony zarándokvonat fogadása, zarándoklat
… Legalábbis ezt terveztem.
Előző napi információim szerint 9:40 körül érkezik meg a vonat, rutinból adódóan én már 9 órára kiértem az állomásra. Az utcán haladva szembetűnő volt a sok ember, zászlókkal, pokrócokkal, hokedlivel a kezükben jöttek velem szemben. Ekkor már éreztem, hogy az időzítésem lehet, nem a megfelelő, akármennyire igyekeztem. Igen... A vonat már befutott, sőt tovább is ment, de az üdvözlésről szerencsére tudtam készíteni pár kockát.
Gyors infószerzés: Vasárnap hogyan jutok el Gyimesbükkbe, az ezer éves határhoz, plusz jegyvásárlás, gyors meeting egy helybéli nénivel, majd a zarándokok után eredtem.
Eleinte értetlenül néztem az embercsoportot, nem véltem felfedezni a „nagy tömeg” jelzőt.
Miután egyre előrébb jutottam, a tömeg is egyre nagyobb lett.
A csíkszeredai kegytemplomhoz érve kicsit kaotikus állapot fogadott. Megkérdeztem egy idős embert, merre kellene mennem a Hármashalom-oltárhoz? A válasz egyszerű: minden út oda vezet, csak az embereket kövessem. Igaza volt! Csak azt felejtette el megmondani, hogy nem mindegy, hogy a domb melyik oldalán indul el az ember.
Gyorsan felmértem a terepet, három lehetőséget láttam: a balról, középről és jobbról való megközelítést. Sziklamászó múltamból eredve a „torony iránt kell feljutni” megoldást
választottam. Stációk mentén haladtunk fel.
Iszonyú meredek! Nők, férfiak, idősek és gyerekek egyaránt törtek fel a domb oldalán, meg-megállva imádkozni. Már ekkor kezdtem érezni, hogy mi mindent tesznek meg emberek a hitükért, hogy imádkozni tudjanak szeretteikért!
Felfoghatatlan… és gyönyörű.
A dombtetőre érvén pólót cseréltem, a meteo szerint aznap szakadnia kellett volna az esőnek, szerencsére ez nem történt meg (nem tudom hogy kapaszkodtak volna fel az emberek).
És kitárult elém egy olyan látvány, amit nehéz volt megörökíteni. Sokáig bámultam, próbáltam feldolgozni a látványt. Rengeteg ember. Rengeteg! És egytől egyig imádkoztak. Több ezer magyar egy helyen, több helyen gyóntattak, térdelve imádkoztak. Engem nagyon meghatott a látvány, nehéz ezt leírni.
Volt szerencsém megnézni az esti virrasztást is. Ami egyből megfogott, az a nyugalom. Nem csak a padok soraiban virrasztottak, volt, aki itt tért nyugovóra.
A következő nap Gyimesbükk a cél, és “átköpni” az ezer éves határon.
Kalandok Gyimesben
Reggel 6 órakor keltem. Szokásos felszerelés átnézés, ennivaló pakolás, stb… A mai napomat az előzőhöz hasonlóan a vonatállomáson indítottam. A helyi kommunikáció ismét nem a legjobb volt, de jól alakult a történet. Amire volt jegyem, az a vonat rég elment, ami meg jön arra nem tudnak jegyet adni… Sebaj, Erdélyben potyautasként nem lehet olyan rossz.
8:00-kor befutott a Székely Gyors, ami magyar zarándokokat fuvarozott az ünnep alatt. Megtanultam a kulcsmondatot: zarándok vagyok! És nem fotós vagy turista. Potyautasként nem volt merszem helyet foglalni a vonaton, így az előtérben gubbasztottam három helybélivel, akik remekül elszórakoztattak. Bár a pálinka és a csirkeól szagához nehezen szokott hozzá az orrom.
A táj meseszép volt. Kis falvakon keresztül haladva rengetegen integettek a vonat utazóinak. Volt, aki a kert végéből, volt, aki kiment egy vasúti átkelőhelyhez. A Gyimesbükki fogadtatás volt a legmeghatóbb. Néhányan népi viseletben várták a vonatot, még meg sem álltunk, már jött is a pálinka és a gyimesi kenyér.
Kevés időnk volt, gyorsan megnéztem az ezeréves határt, vettem ebédre egy kürtős kalácsot, majd az állomás felé sétálva megálltam egy-két árusnál. Találkoztam egy kedves nénivel, aki szövőnő, Hargita megye mestere. Eredeti gyapjú termékeket készít.
A vonatot elérve Madéfalván is sétáltunk egy kellemeset. Az est fénypontja a rengeteg lángos, mics, sör és pálinka mellett a Csík zenekar volt. A falu apraja-nagyja kivonult a templom mellett felállított színpadhoz és mindenki táncolt, énekelte a dalokat. Gyorsan készítettem pár képet, aztán elindultam visszafelé az állomásra. Biztos, ami biztos. (Eddig amelyik vonattal utazni akartam mindig előbb vagy később ment…)
Séta közben próbáltam elemózsiát szerezni, én naiv, remélve, hogy kapok kenyeret..
A harmadik boltban járva rájöttem, hogy én ma nem kapok, itt nincs tartós kenyér, felfújt zsemle… Csak az a híres kenyerük, amit nem lehet megunni. Gyermekkoromra emlékeztetett: mikor a Mátrában nyaraltunk a nagyszülőknél, mindig hajnalban kellett kelni a Ludasi kenyér miatt.
Elértem a vonatot. Utolsó pillanatban befutottak útitársaim, nem szomjasan…
Tömve volt a vonat. Én egy megállót mentem csak, leszállás közben félbeszakítottam egy nem éppen átgondolt lánykérést (ittas volt a legény… nem kicsit).
Utolsó nap
Késői kelés után leültem foglalkozni a képekkel és az írással. Egész nap esett az eső… Ezen a napon esett le az a mennyiség, amit három napra mondott az online idő-sámán.
A délutáni órákban elmentünk megnézni a Csontváry kiállítást, illetve kedves vendéglátóm
tartott nekem egy városnézést. Persze szigorúan autóból.
Aznap korán volt a takarodó, másnap reggel indultunk vissza Budapestre.
